Ennek a hatalmas műnek feldolgozására vállalkozott Szecsődi Leó, amikor megírta ezt a három felvonásos drámát. Különös és nagyon provokatív dolog már az is, hogy a több ezer szereplős regényből hogyan lehet egy színdarabot írni, amikor ez a filmen is csak sok-sok statisztát mozgató produkcióként született meg. Nos, Szecsődi ezt a hatalmas stábot összesen -írd és mondd!- tizenegy (11) szereplőre bontotta le.

Az ember azt hinné, hogy ezt így lehetetlen színpadra vinni anélkül, hogy maga a darab, vagy inkább a regény mondanivalója sérülne. Aztán jön a meglepetés: a színdarab, igenis, működik, olyannyira, hogy a sienkiewiczi világ hangulatát egy az egyben be képes mutatni az olvasónak – későbbi nézőnek. A történelmi és az egyéni, lelki szálon futó események folyamatosan feszített tempót diktálnak az írott szövegben, s ezáltal az előadásban is.

Ezért készült aztán Szecsődi művéből pár kis húzás és néhány betétdal alkalmazásával egy egységes, oratorikus darab, mely folyamatosan tart közel két óra hosszat. Nem oldható meg másképp, hiszen a közönség elveszítené a hangulati fonalat, ha a történetét nem is. Magának az előadásnak pedig épp az a célja, hogy (ha és amennyiben lehet) a végsőkig fokozza a lelkek érzékenységét. Elvégre nem egy egyszerű drámáról van szó, hanem ugyanakkor mai kultúránk egy sarkalatos pontjának megvilágításáról is, a lelki épülésről nem is beszélve.

Célunk a közönség gondolatainak oly irányú felébresztése, hogy közelítsenek a lelki felemelkedés pozitív formája felé, mely minden időkben a hit egyik alapköve volt.

Az ilyen gondolkodás elérésével talán sikerül egy kissé jobbá tenni mai világunk, amikor ifjúságunk szinte semmilyen jövőképet nem lát, s szinte képtelen hinni a jóban, az előrehaladásban.